Pelbárt Jenő: Ötéves a Magyar Vízjel
Kivonat: A cikk a Magyar Vízjel megalapítása óta eltelt öt év munkáját, a magyar papír- és vízjeltörténet múltjának fontosabb fejezeteit, a magyar vízjelkutatás elmúlt öt évének történéseit és eredményeit veszi számba.
Kulcsszavak: Magyar Vízjel, európai és magyar vízjelek, XXI. századi magyar vízjelkutatás, filigranológia történet.
Abstract: The article deals with the work of the past five years completed in the journal of Hungarian Watermark. It discusses the most important events of Hungarian paper and watermark history by assessing the results.
A magyar vízjelkutatásnak 2003 előtt nem volt önálló tudományos folyóirata. Ekkor, főként a kapcsolódó tudományágak irányából érkező folyamatos jelzések, kérések és a szaporodó vízjelazonosítási igények hatására, úgy gondoltuk, hogy elérkezett az idő önálló filigranológiai szakfolyóirat alapítására. Egy olyan papír- és vízjeltörténeti fórum létrehozására, amely – korábbi, szórványos lehetőségeinktől eltérően – szélesebb körű és speciális közlési igényeinknek jobban megfelelő megnyilatkozási lehetőséget és folyamatos megjelenést biztosít a vízjelkutatók számára. Arra gondoltunk, hogy az évente két számmal jelentkező Magyar Vízjel segítségével talán eredményesebben és az eddigieknél nagyobb nyilvánosságot elérve folytathatjuk szorgalmas elődeink megkezdett munkáját. Tehát az éppen öt éve, 2003-ban alapított Magyar Vízjel – úgy is mint magyar nyelvű, speciális filigranológiai szakfolyóirat, úgy is mint az európai papír- és vízjeltörténetre kitekintő tájékoztatási eszköz – a tudományág múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatos kérdések tárgyalására, a magyar filigranológiai szaknyelv ápolására és továbbfejlesztésére, valamint a magyar vízjelkutatás eredményeinek bemutatására életrehívott időszakos kiadvány.
A múlt
A magyar tudományos vízjelkutatás rögös területén munkálkodók a XIX. század közepe óta – lényegében nem késlekedve, hanem egyidőben indulva az európai tudományos filigranológia kibontakozásával – e szerteágazó tudományág szinte minden területén maradandót alkottak. Minden okunk megvan tehát arra, hogy büszkék legyünk az előttünk járó vízjelkutató generációk eredményeire. Természetes módon – a vízjelek mellett – a gyökereinket is kutattuk és kutatjuk. Minél többet tudunk meg róluk, annál érdekesebb kép bontakozik ki az évszázadok homályából. Arról nem ők tehetnek, hogy értékes műveik jó része könyvtárak és levéltárak „szinte elfelejtett” fiókjainak mélyén pihen, sorsának jobbra fordulására várva. Azért mondom, hogy szinte elfelejtett, mert nagy részükhöz – bár tudjuk, hogy hol őrzik őket – egyelőre nem lehet hozzáférni, kisebb részük pedig felkutatásra vár. Ebből a szokványos „balszerencséből” bőven kijutott elődeinknek. Hogy csak néhány ismert példát említsek: Kemény József már 1848-ban befejezte az első magyar vízjelkatalógust, amely méltán ott lehetett volna az európai elsők között, de kéziratban maradt máig, így a világ sajnálatos módon nem ismerhette meg vitathatatlan értékeit. A Todoreszku–Akantisz páros a régi magyar könyvek vízjeleit gyűjtötte össze a XX. század elején. E páratlan feltáró munka eredményeként mintegy ezer magyar és európai vízjel került volna „napvilágra”, de egyelőre csak kéziratban őrzi az OSZK.
Dr. Bogdán István papírtörténész (1922–2001) egy példás és szorgalmas papír- és vízjelkutatói élet munkájával sem tudta elérni, hogy a magyar papirológia és filigranológia önálló múzeumot vagy legalább bemutató helyet kapjon. Eredeti vízjeles papírokból álló gyűjteményét a Magyar Nemzeti Múzeum, kontaktrajzainak és leveleinek nagy részét pedig a Magyar Vízjel Adatbank őrzi. Kutatásainak egy része szintén kéziratban maradt. Csakúgy, mint közel hatvan társának alkotása vagy rendezett, rendszerezett vízjeles papíralapú gyűjteménye, akik a XIX–XX. század folyamán a tudományterület valamelyik ágát művelték, illetve írásaik vagy vízjeles papírgyűjteményük révén szorosabb kapcsolatba kerültek vele. Többek között (itt most a teljesség igénye nélkül): Akantisz Viktor, Bartsch Eduárd, Buchholz Jakab, Bujdosó Valentin, Cornides Dániel, Csoma József, Dankanits Ádám, Farkas Ferenc, Fazakas József, Fejérpataky László, Fitz József, Futó Mihály, Gárdonyi Albert, Gulyás Pál, Gyalui Farkas, Herepei János, Hornyánszky Viktor, Horváth Mihály, Hubay Ilona, Hunfalvy János, Iványi Béla, Jalsovszky Géza, Jakubovich Emil, Jedlicka Pál, Kemény Lajos, Kenyeres Ágnes, Kerekes György, Koncz József, Lambrecht Kálmán, Lechoczky Tivadar, Lederer, Emma, Miles Mátyás, Miller Jakab Ferdinánd, Myskovszky Viktor, Nagy Iván, Novák László, Nyáry Albert, Pergel János, Puky József, Rejtő Sándor, Ruzsás Lajos, Schwartner Márton, Skerlecz Miklós, Szalay Ágost, Szilády Áron, Szilágyi Sándor, Szőnyi Ignác László, Szőnyi Ottó, Takáts Sándor, Thallóczy Lajos, Thaly Kálmán, Todoreszku Gyula, Trattner János Tamás, Vályi András és Visnya Aladár. Ők valamennyien a magyar papír- és vízjeltörténet olyan nagy alakjai, akiknek a munkásságáról, illetve gyűjteményéről fennmaradt emlékek összegyűjtése és ismertté tétele nagy adóssága a magyar filigranológiának.
Történtek persze biztató dolgok is a XX. század magyar vízjeltörténetében. Például kiadásra került néhány hazai vízjelkatalógus (Szőnyi I. László, 1908; Varga Nándor Lajos, 1970) és két külföldi, de a történelmi magyar papírmalmok vízjeleit is bemutató, összefoglaló jellegű, vízjeltörténeti munka (Georg Eineder, 1960; Viliam Decker, 1982). Néhány évig működött a MTESZ Papír- és Nyomdaipari Műszaki Egyesület keretein belül egy Papíripari Hagyományok Védelmét Szervező Bizottság, amelynek „kék” kiadványai sok papír- és vízjeltörténeti fehér folt feltárását elősegítették, amíg a krónikus pénzhiány véget nem vetett működésének. A Papíripar, a Levéltári Közlemények, a Numizmatikai Közlöny, az Éremtani Lapok, Az Érem, a Századok , a Turul és alkalmanként más folyóiratok is évtizedeken át szintén teret adtak és adnak papír- és vízjeltörténeti munkák közlésére.
A Magyar Vízjel immár ötéves múltja okot ad a megtett út áttekintésére. Amikor belefogtunk a folyóirat kiadásába, több alapvető célt tűztünk magunk elé:
1. folyamatosan hírt adni a magyar vízjelkutatás régi és új eredményeiről;
2. összefogni az élet különböző területein alkotó, filigranológiával valamilyen szintű kapcsolatba kerülő kutatókat, gyűjtőket és segíteni szándékozókat;
3. összegyűjteni és dokumentálni a magyar papír- és vízjelkutatás múltjának kallódó emlékeit;
4. bemutatni elődeink munkásságát és gyűjteményeit;
5. folyamatosan közölni a korábban kéziratban maradt munkákat;
6. folytatni a magyar vízjelkutatás elméleti alapjainak, a tudományág magyar nyelvű, szakszerű terminológiájának és fogalom-rendszerének kidolgozását és továbbfejlesztését;
7. folyamatosan gyarapítani a Magyar Vízjel Adatbank vízjelanyagát;
8. felvilágosító és szervező munkát végezni a Magyar Vízjel Adatbank ingyenes internet elérésének mielőbbi biztosítása érdekében;
9. kitekintést biztosítani más országok vízjelkutatási eredményeire;
10. bemutatni az európai papír- és vízjelkultúra fontosabb történeti emlékeit és eseményeit.
Hogy ezeket a célokat milyen mértékben sikerült a gyakorlatban megvalósítani, arra végső soron az első öt évet összegző munka, e szám végén közölt: A Magyar Vízjel első Repertóriuma (2003–2007) adja meg a választ.
A megjelent cikkek tartalmi kivonataiból megállapíthatjuk, hogy szinte valamennyi kitűzött célból sikerült részarányosan a legfontosabbakat teljesíteni. Az elmúlt öt évben – évente mintegy száz-száz oldalon – összesen 500 oldalon 86 szakcikknek adtunk helyet. Közben a Magyar Vízjel szerzőgárdája is fokozatosan bővült. Reményeink szerint a fiatalok közül is egyre többen fognak a jövőben csatlakozni.
Megtettük az első fontos lépéseket a magyar papírmalmok és az ismertté vált vízjelek, valamint ezek forrásanyagai teljes revíziójának az irányába. Elindítottuk a filigranológiai szakkifejezések és fogalmak definícióját tisztázó sorozatot. Elkezdtük a magyar és az európai papírmalmok vízjeleiről készült mérethű, rekonstrukciós vízjelrajzoknak a közlését, amelyek nélkülözhetetlenek az ismeretlen vízjelek meghatározásában. Elindítottuk az elődeink életútját és munkásságát ismertető sorozatunkat. Megkezdtük a történeti szempontból érdekesebb külföldi papírmalmok, vízjelgyűjtemények és múzeumok bemutatását. Született kétnyelvű, angol-magyar és magyar-angol, vízjelkutatással kapcsolatos szószedet. Megkezdtük technika történeti sorozatunk keretében a fontosabb vízjelformakészítési és technológiai ismeretek közlését. Számos ismeretlen, új vízjel feltárásáról és azonosításáról adtunk hírt, amelyek több papírmalom vonatkozásában a korábbi alapítási és működési adatokat nagymértékben módosították. Ennek eredményeként – a vízjelek által bizonyítva – néhány esetben nemcsak néhány évvel korábbra, hanem megelőző évszázadba helyeződött át – az adott papírmalom vonatkozásában – a vízjeles papírmerítés megkezdésének dátuma.
Szerzőink kutatásokat végeztek – fontos papíralapú gyűjteményeket őrző – fővárosi intézményekben, könyvtárakban, levéltárakban és több vidéki levéltárban is. Többek között a Magyar Országos Levéltárban, a Központi Statisztikai Hivatal Levéltárában, az Országos Széchényi Könyvtárban, a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban, a Magyar Természettudományi Múzeumban, a Pécsi Levéltárban, a Győri Egyházmegyei Levéltárban és az Esztergomi Prímási Levéltárban is. Külföldön végzett vízjelkutatásaink közül emlékezetes a Svédországban, a Svéd Királyi Éremtárban és a Felvidéken több városi múzeumban folytatott feltáró munka. Ezek a vízjelkutatások több ezer új vízjel rekonstrukciós rajzát és számos papírtörténeti emlék összegyűjtését eredményezték.
A jelen
Napjainkban a Magyar Vízjel Szerkesztő Bizottsága és szerzői a korábban megfogalmazott célok mentén folytatják a megkezdett utat. Bőven van még mit felkutatni, feltárni, dokumentálni és bemutatni. A történelmi Magyarország papírmalmainak hagyatéka annyira gazdag, hogy nagyon hosszú időre témát biztosít. A kutatások egyre szélesebb körben folynak, a feltárt vízjelek száma mára meghaladja már a 14 ezret. A korábbiakhoz képest jelentősen változott a tudományág elfogadottságának mértéke és egyre több országos hatáskörű intézmény nyújt erkölcsi támogatást munkánkhoz. Többek között a Magyar Országos Levéltár (MOL), az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) és a Bélyegmúzeum. Ez a kör állandóan bővül, a vízjelek fontos tudomány- és kultúrtörténeti, valamint gazdasági szerepének, hazai és európai jelentőségének a felismerésével arányos mértékben.
A MOL-ban folytatjuk az európai és magyar papírmalmok vízjeleinek felkutatását, elsősorban a Magyar Kamara, a Szepesi Kamara, a városi és a családi különgyűjtemények iratanyagai között. Az OSZK-ban a Régi Nyomtatványok Tárában folyik a Todoreszku-vízjelgyűjtemény áttekintése és felmérése, a Kisnyomtatvány Tárban pedig a szomorú levél vízjelek rekonstrukciós rajzainak elkészítése. A Bélyegmúzeumban folyamatban van – a mintegy 2000 darabos bélyegelőtti leveleket tartalmazó – Térfi-gyűjtemény vízjelanyagának feltárása.
Határontúli kapcsolataink bővítésének eredményeként remény van a Kemény-vízjelkatalógus nyomtatott formájú megjelentetésére. Első papírmalmunk, a lőcsei papírmalom vízjelének megtalálása és azonosítása érdekében pedig több felvidéki levéltárral és külföldi kutatóval felvettük a kapcsolatot.
A jövő
Be kell látnunk, hogy az állami támogatás nélkül – egyéb saját, néha meglehetősen szűkös forrásokból – finanszírozott tudományterület lehetőségei nagyon korlátozottak. Központi segítség nélkül bajos a nagy európai vízjelkutatási irányok kedvező és széleskörűen támogatott keretei közé, illetve finanszírozási köreibe bekerülni. Azt is mondhatnánk, hogy szinte lehetetlen, de egy keskeny reménysugár azért talán mégis látszik. A magyar papírhasználat kezdetének közelgő 700 éves évfordulója talán okot szolgáltat az illetékesek számára, hogy a döntő fontosságú kezdőlépéseket megtegyék. A 700 éves évfordulóra tervezett nemzetközi kongresszus megteremtheti a lehetőséget a még szélesebb körű összefogásra és arra, hogy végre – más európai uniós országokhoz hasonlóan – Magyarország, illetve a magyar filigranológia is megfelelő módon részese lehessen az európai papír- és vízjeltörténeti kutatásoknak. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a Magyar Vízjel Adatbank internet elérése érdekében végzett erőfeszítések mikor és milyen eredményre vezetnek. Ennek megvalósulása nemcsak magyar érdek, hanem egész Európát érinti. A közel 190 magyar papírmalom és papírgyár vízjel-emlékeivel tele vannak az európai papír- és vízjelgyűjtemények. Többségük meghatározása a Magyar Vízjel Adatbank internet elérésének megvalósulásáig bizonyosan várat majd magára.
Más vonatkozásban szomorúan állapíthatjuk meg, hogy más tudományágakhoz viszonyítva a korábbiakhoz képest sok tekintetben romlott hazánkban a filigranológia és a benne működő kutatók esélye és esélyegyenlősége. Főként az alapkutatás területén, mivel a különféle új szabályozások egyre csak szűkítik a korábbi lehetőségeket. A saját magunk által készített digitális fényképekért több ezer forintos díjakat kell fizetni, miközben gyakran az elemi feltételeket sem biztosítják a szakszerű végrehajtáshoz. Nincs elegendő fényerejű világítás, a beépített vaku használata pedig tilos. Ezzel megpróbálják rákényszeríteni a kutatót, hogy válassza inkább az intézmény által nyújtott drágább fényképezési lehetőséget. Az eredmény lesújtó: sok esetben le kell mondani a vízjelek digitális fényképfelvétellel történő dokumentálásáról, mert a horribilis összegeket nem tudjuk megfizetni. Ehhez képest – mondhatni érthetetlen módon – van ahol egyenesen tiltják a vízjelek lerajzolását és csak a fizetős fényképezést engedélyezik. Ezek a helyek sajnos vízjelkutatásra teljesen alkalmatlanokká váltak.
A nonprofit vízjel-alapkutatás számára sok fontos irodalmi forrásanyag teljes mértékben elérhetetlen. Egyrészt, mert a források egy részét különböző indokok alapján eleve elzárják (nem olvasható, nem kutatható), vagy egyszerűen fizikailag nem találhatók meg az országban. Utóbbiak a magas költségek miatt reménytelenül elérhetetlenek kutatóink számára. Ezek a tények a XXI. század elejének rideg valóságához tartoznak és vízjelkutatásaink során sajnos számolni kell velük a jövőben.
Ami a továbbfejlődést illeti, a Magyar Vízjel hasábjain nagyobb hangsúlyt kívánunk fektetni a jövőben a világ filigranológiai újdonságainak, múzeumainak, vízjelkutatással foglalkozó intézményeinek és vízjelkutatási eredményeinek az ismertetésére.
Végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni a Magyar Vízjel Szerkesztő Bizottságának, a szerzőknek és minden lelkes segítőtársunknak az ötéves áldozatos, önzetlen, szakszerű és eredményes munkát.