Pelbárt Jenő: A legfontosabb 15 gyakorlati tanács vízjelrajzolóknak

Mottó: A vízjelrajzoláshoz előnyös, ha néhány dolognak a birtokában vagyunk. Például nem árt, ha van alkalmas vízjel, tapasztalt szem, jó ceruza, biztos kéz, kreatív rajzkészség, némi filigranológiai tudás, kitartás és türelem. A többi már csak akarat, idő, pénz és szerencse dolga.

Kivonat: A cikkben a szerző a vízjel kontaktrajzok elkészítésével kapcsolatos olyan gyakorlati tanácsokkal kívánja segíteni a vízjelrajzolókat, amelyek a hiteles és látványhű vízjelrekonstrukciós rajzok elkészítéséhez szükséges lépésekre, illetve az alapvető tudnivalókra hívják fel a figyelmet.  

Kulcsszavak: vízjelrajzolás, kontaktrajz.

Abstract: The author gives practical advice to watermark drawers making watermark contact drawings in order to produce authentic and real watermark reconstruction drawings besides other basic information.

Sokan kérdezik tőlem mostanában, hogyan kell használható, további kutatásokra alkalmas vízjelrajzokat készíteni. Gyakran kérdezik azt is, hogy mi a titka a filigranológiai szempontból hiteles vízjelrajznak. Nekik, és minden érdeklődőnek üzenem, hogy nincs titok. Van viszont néhány olyan gyakorlati tudnivaló, amelyet nem árt szem előtt tartani, ha az ember vízjelkutatásra, vízjelrajzolásra adja a fejét. Ezek közül szeretném most a legfontosabbakat megosztani mindenkivel, aki fogékony e szerteágazó és érdekes téma iránt.
 Mielőtt nekikezdenénk – a nemegyszer sok izgalmat ígérő – vízjel kontaktrajz elkészítéséhez, figyeljünk a következőkre:
 1. Ha van rá lehetőség, akkor több azonos vízjelű papír közül a legjobb, legtisztább, legintenzívebb átnézetű vízjelet válasszuk ki a  rekonstrukciós vízjelrajzolás céljára! Természetesen, ha erre nincs lehetőség, be kell érni azzal a minőséggel, ami van, de rossz minőségű, nagyon bizonytalan átnézetű vízjelet inkább ne rajzoljunk, mert a rajz értékelhetetlen, félrevezető vagy hibás lehet.
 2. Surlófényben vagy tapintással, egyszerű vizuális vizsgálattal vagy nagyítóval keressük meg a vízjelfogás oldalát és alapesetben mindig a vízjelfogás (vf) oldala felől rajzoljunk! Kivéve, ha a vízjel az ellenkező oldal (nvf) felől olvasható, mert akkor (és egyébként is) mindig olvashatóan rajzoljunk. Természetesen a kiválasztott oldal megjelölése mellett. Ha sem a vízjelfogás, sem az olvashatóság oldalát nem sikerül megállapítani (például nincs monogram vagy felirat), akkor a vízjelállásból kiindulva, válasszuk ki az egyenes állást a rajzoláshoz. Erre a vízjelmotívum elemeinek elhelyezkedése általában utal.
 3. Tekintsük át a kiválasztott vízjel vonalrendszerét! Állapítsuk meg, hogy a vízjel mit ábrázol! A vízjelábrák gyakori stilizálása miatt néhány esetben ugyanis nem egyszerű a vízjelmotívum helyes értelmezése. A probléma megoldását segíti, ha a vízjelelemeket egyenként megvizsgáljuk. Figyelmesen nézzük át a vízjelmotívum rajzi szerkezetét, a vonalvezetést, a vonalkereszteződéseket, a különféle vonalszakaszokat, a szakasz záródások kapcsolódásait és a vonalvégződéseket. Először mindig az ívben látható betűket, monogramokat, feliratokat, írásjeleket vegyük szemügyre, és állapítsuk meg azok állását, olvasható oldalát. Ha szükséges, határoljuk le a vízjel közvetlen környékét sötét, átlátszatlan kartonokkal, hogy a vízjel átnézete intenzívebbé váljon.
 Ha az első három pont szerinti vizsgálódás eredményre vezet, hozzáfoghatunk a  kontaktrajz elkészítéséhez.
 4. Mindig mérettartó, lehetőleg ívre vágott (nem kunkorodó, nem hullámos), sík felületű, A/4, A/3 méretű pauszpapírt használjunk! A pauszt simítsuk rá tenyerünkkel óvatosan az átvilágítóasztalra vagy -lapra helyezett  vízjeles papírívre, hogy a rajzoláshoz kedvező, sík-kontakthelyzet létrejöjjön. A kezdők kisméretű súlyokkal rögzíthetik a pauszt a felületen, hogy munka közben nemkívánatos, véletlen elmozdulás ne következzen be. A gyakorlottabbak a szabad kezükkel, két-három ponton fogják le, szorítsák le a kisimított pauszt. Tartózkodjunk a cellux-szal vagy más hasonló ragasztószalaggal történő rögzítéstől, mert az veszélyes, irreverzibilis károsodást, feltépődést vagy szakadást is okozhat az eredeti papírban.
 5. Mindig vékony hegyű ceruzával rajzoljunk! A grafithegy átmérője 0,3 vagy 0,5 mm legyen, a  vastagabb hegyeket kerüljük. Az egyenletes rajzoláshoz a legjobbak az azonos átmérőt biztosító csőben végződő, műanyag- vagy fémszárú ceruzák. A grafitbetét keménységi fokozata lehetőség szerint HB vagy B legyen. Az ennél lágyabb fokozattal készített kontaktrajzok maszatolódnak, emiatt menet közben rosszul radírozhatók, a keményebb fokozattal rajzoltak (mivel nagyon halványak) gátolják a további feldolgozást. Sokan elkövetik azt a XIX. századból ránk maradt hibás gyakorlatot, hogy azonnal tussal rajzolnak, gondolván, hogy ezzel időt takarítanak meg. A tustoll vagy a csőtoll hegye azonban ilyenkor óhatatlanul, lépten-nyomon beleakad a papírháttér és a vízjel egyenetlen felületének kisebb-nagyobb kitüremkedéseibe, árkaiba és így egyenletes vonalrendszer helyett sok helyen reszketős kontúrú, akadozó vagy szakadozott vonalú rajz keletkezik. Ez természetesen egyáltalán nem jellemző a vízjelekre, sőt ellenkezőleg, a vízjeldrót hajlítása – elsősorban anyagának fizikai tulajdonságaiból következően – szépen ívelt, szabályos vonalú  és csak kivételes esetben torzul „göcsörtösre” vagy szabálytalanra. Ha tehát ilyen rajzot látunk, azonnal kezdhetünk is gyanakodni, hogy a rajz nem hiteles.
 6. A ceruzát a pauszra fektetett, kitámasztott tenyéréllel, könnyedén, de határozott mozdulatokkal vezessük a pauszpapíron! Ne nyomjuk rá a hegyet erősen vagy görcsösen, mert akkor ugyanaz a helyzet áll elő, mintha tussal dolgoznánk, vagyis a ceruzahegy ugyanúgy beleakadhat a vízjelkereszteződések és peremek sokaságába vagy rosszabb esetben kiszalad a vízjel vonalából! Az erősen rányomott ceruza hegyét megvezetheti a papír felületének struktúrája is (csomók, bemélyedések, zárványok, a huzalozás egyenetlenségei) és így nem a valódi vonalvezetésnek megfelelő rajz születik, hanem deformált, szabálytalan vonalrészekkel tarkított, nem látványhű, szélsőséges esetben esztétikai és filigranológiai értelemben egyaránt csúnya vízjelrajz lesz az eredmény. Ennek elkerülése érdekében itt hívom fel a figyelmet arra, hogy a valódi vonalvezetést már menet közben is gyakran kell ellenőrizni és ahol szükséges, ott korrigálni kell a rajzot, még mielőtt végleg leemelnénk a pauszt a vízjelről.
 7. A rajz elkészítésének sebességét rajzkészségünk és ügyességünk mértékéhez igazítsuk! Mindig úgy válasszuk meg a tempót, ahogy a gyakorlati tapasztalat alapján biztonságosan követni tudjuk a vízjel vonalvezetését. A kapkodás vagy a felesleges sietség elnagyoláshoz, pontatlansághoz vezet.
 8. Rajzolás közben a bizonytalan részleteknél mindig álljunk meg és emeljük meg kissé a pauszpapírt, úgy, hogy a vízjelről ne mozduljon el, de jól lássuk a kérdéses vonalakat. Győződjünk meg róla, hogy milyen irányban folytatódik a vízjelmotívum vonalrendszere, illetve valójában mit ábrázol a kérdéses részlet.
 9. A grafithegyhez illő, megfelelő puhaságú radír mindig legyen kéznél! Munka közben használjuk bátran, ha véletlenül félresiklik a ceruza, vagy ha úgy ítéljük meg, hogy a vonalrészlet mégis más irányban folytatódik. (Tusrajznál ezt ilyen egyszerűen nem tehetnénk meg.)
 10. Válasszunk mindig a vízjel átnézetének megfelelő rajzi módszert! Alapesetben – a merített papírok negatív átnézetű drótvízjeleihez – a középvonal (a vízjel vonalának közepén vezetett) vagy a kettőskontúr (a vízjel mindkét külső vonalán végigvezetett) rajzot. A pozitív és a kombinált vízjelek rajzolásához a kettőskontúr rajz a megfelelő, az árnyalatos vízjelekhez pedig mindig az összes árnyalatot feltüntető árnyalatos rajzot kell készíteni. Mindegyik módszernél különösen ügyelni kell a hajlatok, szögletek, illetve végződések helyes ábrázolására. Az eredeti vonalvastagságokat (szélességeket) mindig jelöljük be egy-egy rövid vonalszakaszon.
 11. Ne mulasszuk el feltüntetni a kontaktrajzon a főmerevítőbordákat és a huzalozást! A főbordák pontos helyét a külső vonalkontúraik mellett húzott egy-egy rövid, 4–5 mm-es vonallal jelezve rajzoljuk be – a vízjel befoglaló méretét figyelembe véve, az erre a területre eső valamennyi főborda bejelölésével –, ha szükséges, akkor a papírháttér összes bordájának berajzolásával rögzítsük.  A huzalozás mérethű kiosztását a sötét vonalrészek berajzolásával, legalább 4–5 egymást követő huzal, 5–6 mm hosszúságú, teljes vonalszélességének (huzalátmérőjének) lerajzolásával jelöljük. Ha így járunk el, nem kell külön méregetni sem a főbordák közötti távolságot, sem a huzalozás kiosztását, illetve spácium rendszerét, hiszen az mérethűen rajta lesz a kontaktrajzon, tehát az onnan bármikor leolvasható vagy lemérhető a későbbiek során. Ezzel jelentős időt lehet megtakarítani.
 12. Jelöljük be a kontakrajzon a vízjel lekötőszálak,  forrasztások vagy egyéb rögzítések átnézeti nyomait! Ezek nem láthatók mindig, de ahol az átnézetben mégis megjelennek – valamilyen technikai ok miatt – ott ábrázolásuk fontos, mert hozzátartoznak a vízjelképhez és mert jellegzetességeik egyértelműen utalhatnak az adott papírkészítési technikára, a papírkészítőre vagy a papírmalomra.
 13. Célszerű a kontaktrajzon közvetlenül feltüntetni néhány alapadatot. Ilyen lehet például a vízjelfogás oldalának (vf, nvf), a vízjel ívfélen elfoglalt helyzetének (BAL, KÖZÉP, JOBB, SAROK, ezeket mindig nagybetűvel írva) és a vízjel helyének (például ívközépen: ívk, vagy nem ívközépen: nívk, lap alján: la, stb) jelölése.    

14. A fontosnak tartott járulékos adatokat is jegyezzük fel! Ezek a későbbi azonosítást és meghatározást segíthetik. A járulékos adatok a papírra, a papírháttérre és a vízjelre vonatkozó olyan információk, amelyeket rajzi formában nem tudunk rögzíteni a kontaktrajzon, ezért célszerű olyan adatlapon feljegyezni ezeket, amelyre a vízjel kontaktrajzát is felhelyezhetjük primer dokumentációs céllal.
 15. A rajzolás befejezése után mindig hasonlítsuk össze pauszrajzunkat az eredeti vízjel átnézetével! A pausz leemelése után mégegyszer tekintsük át a lerajzolt vonalak helyességét és látványhűségét. Ha szükséges, javítsuk ki a nem egyértelmű, nem folytonos, nem egy vonallal rajzolt, bizonytalan vagy hibásnak tűnő részleteket. Vonalszakadásokat csak ott hagyjunk a rajzon, ahol tényleg megszakadnak a vonalak, mert később – ha az eredeti vízjel már nem áll rendelkezésünkre – nem lehet eldönteni, hogy a szakadás csak véletlen rajzi hiba vagy tényleges folytonossági hiány következményeként jött-e létre.

Ajánlott irodalom

Pelbárt Jenő (2003): Adatok a vízjel definíciójához. – Magyar Vízjel, I. évf. 1:13–20.
Pelbárt Jenő (2003): A vízjelek átnézetéről és az átnézeti típusokról. – Magyar Vízjel, I. évf. 1:21–29.
Pelbárt Jenő (2003): A vízjel mérete. – Magyar Vízjel, I. évf. 1:47–48.
Pelbárt Jenő (2004): A papírív és a vízjel identifikációban fontos részei. – Magyar Vízjel, II. évf. 2:39–44.
Pelbárt Jenő (2004): A vízjel helye, helyzete és állása a papírívben. – Magyar Vízjel, Grafon Kiadó, II. évf. 2:45–50.
Pelbárt Jenő (2006): A papírháttér és a vízjel viszonya.  – Magyar Vízjel, Grafon Kiadó, IV. évf. 6:27–46.